Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Blog

Játszótársunk a természet


A Biblia ugyan nem említi, hogy Adám apánk horgászott volna, minthogy azonban evett a tudás fájáról, érthetett a horgásztudományhoz is. Annyi bizonyos, hogy az ősember már horgászott. Ha e sorokat, néhány tízezer esztendővel ezelőtt, neandervölgyi ősöm véste volna föl barlangja falára, a horgászat legelső eszközeként nyilvánvalóan a horgot nevezte volna meg. Hogy a horgot miből készítette? Nem tudhatom. De — miként ezt Herman Ottó az orvhorgászokról följegyzi — a cigány vadrózsa tövisét kötötte zsinórjára horogként. Kezdetben persze talán olyan halbőség volt a folyókban, elég volt egy követ közibük hajítani, s kész volt az ebéd
Annyi bizonyos, hogy a vaskorszak leletei között már horgokat is találtak, pontosan olyan horgokat, amilyenek a mai horgok, csak egy kicsivel vaskosabbakat.

Nekem ez a maradiság nagyon tetszik. Ez a primitív szerszám teszi olyan izgalmassá a horgászást. Gondoljuk csak el, minő vérengzést rendezhetnénk egyre fogyatkozó halaink között, ha mi horgászok is, miként teszik ezt a vadászok, automata fegyverekkel vonulnánk a halak ellen. Hallom ugyan, fejcsóválva, a hírét annak, hogy manapság már a horgászok számára is milyen csodafegyvereket gyártanak: torpedóként úszó műhalat, elektromos fénnyel fölvillanó úszókat s egyéb cseles szerszámokat.

Megfosztják a horgászatot minden izgalmas szépségétől. Még szerencse, hogy a halakat ily módon sem könnyű dolog bolonddá tenni. Aztán a hal sem nem nyúl, sem nem róka vagy fácán,
így, nem lehet hajtókkal a horgászok elé terelni. A halat bizony ki kell várni, megjön, ha éppen kedve tartja. S ekkor is ott a nagy kérdés: fölveszi-e a csalit? Bár a legfőbb „szerszám” a horog, a horgászok jelvénye az egykor langaléta, ma már azonban szinte esernyő nagyságúvá zsugorítható horgászbot. Noha például a tengeri
horgászok nem is mindig használnak botot. Egyszerűen a kezükben tartott zsinórt lógatják bele a vízbe. Ily módon járhatta a Karib-tenger vizét Hemingway öreg halásza, Santiago is.

„Tartotta a zsinórt a hüvelykujja és a mutatóujja között...
Boldog volt, hogy megint érzi a zsinór finom feszülését. Aztán egyszerre valami erős és hihetetlenül súlyos húzást érzett.
Képzelem, mekkorát dobbant a szíve az öreg halásznak! Ez volt a kapás nagy pillanata... Persze a horgon, boton kívül még számtalan kellék szükséges a horgászathoz, csupa olyan holmi, amelynek hiányában joggal a horgász fejére olvashatják Santiago szavait:
„Az ember kölcsönkéréssel kezdi. Azután koldulással folytatja.”
Bár a koldusok általában nem horgásznak, sok horgász akad, aki gyakran koldul... Amikor még nem csónakból, hanem a partról horgásztam, bizony nem egyszer előfordult, hogy odalép hozzám a sosem látott horgásztárs: „Sporikám, nem kötné föl a horgomat?” Aztán jön a másik, jön a harmadik: "Nem tudnál adni egy horgot? Egy ólmot? Van nálad kés? Nincs egy cigarettád? Gyufád ?“

Létezik persze, abszolút kölcsönösségi alapon, barátság is, meg szolidaritás, de kizárólag a szomszéd kontójára horgászni nem korrekt dolog. A potyázó horgász klasszikus, már-már tiszteletreméltó példányával Balatonakaliban találkoztam. Ott horgásztunk a ma már csak emlékezetünk őrizte kőmólón. A parton, közvetlen mögöttünk futnak a vasúti sínek, ott áll az őrház is, megszólal a jelzőharangja, jönnek-mennek a vonatok. Ott ülünk félkörben pirkadat óta és egyszer csak lihegve megérkezik az őrházban szolgálatot teljesítő pályaőr. Már messziről: „Adjatok egy szem kukoricát! Hadd dobjak be én is!” Kap egy fél marék kukoricát, fölcsalizza a horgát, bedobja. „Van valakinek egy cigarettája, rágyújt. E percben megkondul a jelzőharang. „Az isten verné meg ezt a tehervonatot!” Följajdul, fölugrik. „Nézzetek rá a botomra!” s elrohan. Megszólal valaki: „Ennek sincs egyebe, csak a szenvedélye!” A tehervonat már messze jár, a moraja elhalkul. Jön a horgászunk: „Volt valami?” „Semmi.” „Biztosan rá sem néztetek.”
Igaz, szenvedély nélkül nem lehet horgászni. S e szenvedélyt valami ősi ösztön fűti. Talán ezzel magyarázható a horgászat varázsa. Nem a modern technika eszközeivel, hanem türelemmel, találékonysággal, vízözön előtti szerszámokkal és módszerekkel túljárni a halak eszén. S minthogy a horgász feje fölött inkább a kudarc Damoklész-kardja, mint a biztos siker dicsfénye lebeg, e kockázat még csak növeli a szenvedélyt. Egy öreg, rafinált ponty eszén túljárni megrendítő gyönyörűség. S ha meg nincsen hal, akkor is ott a víz... A szilárd földön élő ember egy másik őselem ösvényein bolyong. S bár a csónak a víz foglya, a horgász itt szívhatja tele a tüdejét a szabadság levegőjével. Csakis tőlem függ, melyik ismeretlen nádöblöt vagy hínármezőt keresem föl, útlevél és vízum nélkül utazgathatok. Olyan tájon járok, amely a szárazföldi patkányok elől elzárt terület. A horgász Odüsszeuszként száll csónakba, s a nádas zúgásából, a szél zenéjéből, a madarak dalából akár a szirének énekét is kihallhatja. A horgász a szabad természetben találja meg az elveszett Paradicsomot. A fölkelő nap fényében csónakja ezüst hattyúként úszik, hogy rátaláljon a magánra, amely nélkül az emberi közösség gyakran elviselhetetlen. A horgászásnál szebb játékot keveset ismerek. Játszótársunk maga a természet. És játszótársunk jelenleg betegágyon fekszik.. . Mit tehetnénk érte?

A válaszon érdemes eltűnődni. Mit tehetünk a Balatonért? Egyetlen horgász nem sokat tehet érte. De ha a több ezernyi balatoni horgászra gondolok, a mennyiség ezúttal is minőséggé válhatik. Amit minden horgász külön-külön megtehet: ne irtsuk a nádast, ne szennyezzük a vizet, ne pusztítsuk a tó élővilágát, ne rongáljuk a partját.
Napjainkban, rádöbbenve évtizedes mulasztásainkra, országos összefogás jött létre a beteg Balaton megmentésére. E valóban közös ügyből elsősorban a horgászoknak kellene kivenni a részüket. Mégpedig, ahogy mondani szokták: ki-ki kezdje el magán.

A balatoni horgász ugyanis kifejezetten haszonélvezője a tónak, ennek ellenére a sok jóért gyakran rosszal fizetünk. Itt van például a nádas, a Balaton élő szűrőberendezése, halak, madarak menedéke. Vajon hogyan bántunk eddig a nádassal? Valamikor — eszembe sem jutott, hogy kárt teszek benne — magam is sarlóval készítettem el a horgászhelyemet. Azt gondoltam: mi ez a néhány kéve, mit számít ez ebben a nádrengetegben. Igen, mit számít, ha csak egyedül teszem. De ha ezren, több ezren tesszük ugyanezt — vágják a horgászok egyre-másra a bejárófolyosókat —‚ akkor a nádasban tett kár halálos bűn!

Etetés közben is általában csak a halakra gondolunk: hadd lakjanak jól. Ezért sokan mázsaszám hordják be tavasztól őszig a kukoricát. Pedig a cél nem is az, hogy a halak telezabálják magukat, Csupán az, hogy az állásunkhoz csalogassuk őket. S még a kukoricával, búzával nincs is nagy baj, az ilyen takarmány nem szennyezi a vizet. Annál inkább szennyezi a vödörszám behordott ételmaradék, a víz felszínét ellepő zsírszőnyeg... Aztán gondoljuk csak végig: hány ezer cigarettavég, hány kiló napolaj, mennyi mosószer kerül egy-egy nyári napon a tóba, nem szólván a minden oldalról belezúduló egyéb szennyező anyagról... Amikor már a tengereket is veszély fenyegeti, milyen sors vár a mi kedves kis pocsolyánkra.

A horgászok feladata egyértelmű: úgy kell bánnunk a tóval, mint a Saját gyermekünkkel. S gondoljunk arra: hol horgászunk majd néhány év múlva? Hol a fiaink, hol az unokáink?! Mi lesz, ha ez a bájos tó — méghozzá a saját hibánkból holt vízzé válik? Hányszor láttam a saját szememmel, amint a horgászok eltávoztával, a helyükön kazalba lehetett volna hányni a szemetet: sörösüvegeket, zsíros papírokat, cigarettavégeket, csirkecsontot, kenyérhéjat, egy lompos horgászcsoport szanaszéjjel hagyott emlékeit, meggyalázva velük a vizet, a nádast, a gyepet, a fákat, egyszóval a természetet.

A horgász, minél etikusabb lény, annál többet szenved a vandalizmustól. Hiábavalók a kívülről, „föntről” érkező rendelkezések, az ilyen rendeletek csak az etikus ember számára jelentenek tilalomfát. Akinek erre nincs is szüksége. A vandálokon nem fog a figyelmeztetés, még kevésbé a kérés. Ha módomban állna, nem kőtáblákra, hanem a szívekbe vésném be a tízparancsolatot:

1. Tiszteld, szeresd és körömszakadtig védd a természetet!
2. Tiszteld horgász- (ember-) társadat!
3. Szeresd a halat, de ne csak a halászlében. A vízben is!
4. Szigorúan tartsd be a játékszabályokat!
5. Tartsd rendben a fölszerelésedet!
6. Hadd látom, hogyan viselkedsz, s megmondom, ki vagy!
7. Légy bátor, egyben gyáva! Ne félj a víztől, de légy óvatos!
8. Ne garázdálkodj, és ezt másoktól se tűrd el!
9. A balsiker ne keserítsen el, ne feledd, hogy a horgászat csak játék!
10. A sikert szerényen viseld el! A hencegő horgász nevetség tárgya!

Molnár Aurél írása

Az utolsó pákászok

A pákászatot, mint "foglalkozást" soha nem ismerték el a tiszántúli népe. Sőt a pákászt annak idején mindenki úgy ismerte, mint valami munkakerülő, tolvaj, csibész, bujkáló embert. Mondjuk, volt is benne valami - ezek az emberek, vagy egyedül, vagy családostúl, de remeteséget vállaltak. Sokszor a szegénység, sokszor a törvény elöli menekülés vitte rá ezeket az embereket arra, hogy beköltözzenek a rét belsejébe - a lápra, és táplálékszerzésüknek helyéül a szabad természetet válasszák.

A magyar nyelv szótára 1870-ben így írja le a pákászt :
A Tisza melléki Sárréten, pákászoknak nevezték azokat az embereket, kik folytonosan a rétből éltek.A pákász se nem vet, se nem szánt, se napszámba nem jár, hanem a kész után "nyúl", vagyis : pákászkodik.

A pákász a mocsarakban élt, kúp alakú nádkunyhóban, vagy nyerges tetejű földkunyhókban, s az év nagyrészét a lápon töltötte. Halászott, vadászott és gyűjtögetett. A halat szigonnyal, varsával, hurokkal fogta meg. A vízimadarakat is különböző maga készítette hurkokkal ejtette el, s a nagyvadaknak, mint például a farkas, csapdát készített, vermet ásott, míg a repülő madarakat íjjal, hajítófával próbálta elejteni. A vízben lebegő sulyom termését botra erősített subadarabbal gyűjtötték össze. A pákász családja begyűjtötte a környezetében található ehető vízinövényeket, mint például a sulyom, a gyékény buzogányát, a pákát taplóként használták tűzgyújtáshoz, vagy párna és dunnatölteléknek dolgozták fel. Összegyűjtötték a vadmadarak tojásait, gyógynövényeket, a piócát, orvosi gyógyászatra, vagyis mindent begyűjtöttek, amit a láp adott.
A lápi ember a láp odvas fáiba telepedett méhcsaládoktól mézet is gyűjtött, de ha megbetegedett, gyógyszerét is a lápon gyűjtötte, mivel a lápvilágban ismeretlen volt a patika és a kórház is. A gyógyszernek szánt gyógynövényeket általában a füvesember gyűjtötte be. A lápon szedett gyógyhatású növényeket gyökerestül szárította, majd porrá törte, és bőrzacskókban tárolta, s szükség esetén faggyúval, hájjal kenőccsé keverte.

Ők gyűjtötték be a piócát is, ugyancsak gyógyászati célból. Ezt úgy gyűjtötte, hogy felgyűrt nadrágszárral belegázolt a vízbe, ahol az éhes állatkák ráragadtak a lábára, majd mikor a vízből kilépett, a lábaszárát sóval beszórta, s ettől az odatapadt piócák lefordultak. A piócákat marhahólyaggal lekötött üvegekben tárolta, úgy vitte eladni. A lápréteken gyűjtötték be a fehér mályvát (Orvosi ziliz), melyet sebgyógyításra, toroköblögetésre használtak. Ebből a gyűjtögető tevékenységből ered a pákász elnevezés is, vagyis a halász, vadász, madarász foglalkozások gyűjtőneve. A gyűjtögető, halászó, madarászó pákászok állandó lakhelyüktől, téli szállásuktól sokszor több tíz kilométerre is elbarangoltak, ha egy-egy helyen letelepedtek, ott általában 5-6 hétig laktak, "kiélték azt a helyet, ahova telepedtek, majd továbbvándoroltak". A láp jellegzetes hala volt a lápi póc és a lápi csík, mely utóbbi mára már teljesen kiveszett a lápból, ezt trombita alakú, vesszőből font csíkkassal, vagy varsával fogták, és eladásig másfél, két méter mély fedett vermekben gyűjtötték, s a környező falvakban, vagy a vásárokon adták el.

A pákász családi, társadalmi életéről keveset tudunk. Minden pákászkunyhót egy-egy kis család lakott. A kunyhókat egymástól kellő távolságra állították fel, hogy mindegyik pákásznak elegendő halász-vadász területe legyen. A 18. sz. végéről arról is van feljegyzésünk, hogy a rétben két-három pákász együtt dolgozott. A pákász felesége a falvakat járta s lisztért gyógynövényeket, piócát, madártollat cserélt. A nagyváradi vásáron megjelenő sárréti pákászokat említi Dutka Ákos - A holnap városa című visszaemlékezésében. – Némely esetben a mocsárban náddal lefedett csónakjukba temették el őket, s temetkezési helyükhöz mondák fűződnek. A pákász-mesterség gyakran családon belül öröklődött. – A pákász-életformát csak a 18–19. sz.-ból ismerjük. Részletesen először 1858-ban Havas Sándor írt róluk. Valószínűleg a pákász-életmód a földrajzi viszonyok hatására alakult ki. A sok mocsár, árvíz járta terület, a nagy kiterjedésű nádas, vizes rét kényszerítette a parasztok szegényebb, föld nélküli rétegét, hogy ezt a földrajzi körülményekhez alkalmazkodó életmódjukat kialakítsák.A mocsárban, távol a falvaktól nyugodtabban éltek, a földesúr, a hatóságok kevésbé háborgatták őket, de megkövetelték, hogy szolgáltatásaiknak eleget tegyenek. Télidőben gyakrabban bejárt a falvakba , városokba gyógynövényeket, árusítani. Nem volt olyan betegség, amire ne tudott volna gyógyfüvet adni. A falusi emberek főleg : fekélyre, mételyre, golyvára, isiászra vásároltak tőle orvosi füvet. A láp lecsapolása után eltŰnt az ezerszínű vízi világ, s ez magával hozta a pákászatnak, ennek az ősi foglalkozásnak a megszűnését is.